Önbarnító rettenetek a Kádár-korban


2022.05.25 - toretro.blog.hu


A Tó-retró blog utánajárt hogyan lettünk a barnító olajoktól, -krémektől és a kvarcolástól bronzistenek helyett kanárik, párducok vagy éppen rákok.




Nap nélkül vagy minimális napfürdőzéssel barnulni vágyók kiszolgálása a hatvanas-nyolcvanas években a szépségipar Szent Gráljának számított. Akkoriban mindenki bronzbőrű, olümposzi félistennek vagy csokoládéárnyalatú szirénnek szerette volna magát látni és a KGST ipar – a maga lehetőségeihez mérten – mindent elkövetett, hogy lehetővé tegye ezt a számunkra, akár a nyári időszakon kívül is. Persze - ahogy ez lenni szokott – a napnélküli vagy kevésnapos barnulás esetében is kiderült, hogy nehéz jobbat kitalálni a természet adta lehetőségeknél, és a kerülőutak jobb esetben csak szépséget, de néha egészséget is érintő katasztrófát okoztak. Nézzük hát a nap mellett mitől barnultak (foltosodtak, sárgultak, égtek szénné) a proletárok a Kádár-korban!

A barnító olajok és -krémek sokak fejében ugyanazt jelentik egy kicsit más formában, holott eleinte két nagyon is különböző hatású szert takartak ezek az elnevezések. Bár barnító olajokat már az 1920-as években is forgalmaztak Zelina néven, az igazi hisztéria a bergamott olaj ötvenes évekbeli elterjedésével vette kezdetét. A hasonló nevű citrusféléből kinyert olajat már régen használják a szépségiparban, lévén kiváló illatanyagnak minősül a parfümök esetében. Az ötvenes évek bronzbőrhuszárai azonban korántsem illatozni akartak, így nem is ezért kaptak rá az elhíresült olajra. A napozás szempontjából a bergamott legfontosabb hatása, hogy fényérzékenyíti az emberi bőrt. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy jóval kevesebb napfény hatására lehet elérni azonos bőrszínt. Ugyanakkor már az ötvenes évek elején, a bergamotthisztéria kitörésekor felmerültek a súlyos ellenérvek. A megfelelően előállított olajok, melyeknek legfeljebb 3-4 százalékát tette ki a fényérzékenyítő összetevő, többnyire „csak” erős foltosodást okoztak. A felvitel előtt szappanozott területeken az olaj kevésbé fejtette ki a hatását, így ott világosabb, míg az átfedéseknél (ahol egymásra került több réteg) sötétebb foltok alakultak ki. Ráadásul ezek a szerek bőr pigmentjeit, a természetes napvédelmet aktiválták, így hosszú ideig, akár évekig (sőt ritkán egy életen át) megmaradt a „párduchatás”.

 Az emberek azonban nem tanultak, sőt még többet akartak a csodaszerből (tudjuk a gondok csak másokkal fordulnak elő, mi sokkal okosabbak vagyunk ennél), így az ötvenes évek közepén megjelent a tiszta bergamottolaj. Az üvegenként 10 forintba kerülő (valószínűleg házi pancsolású) „napmágnest” a Bergamottos Ember árulta, elsősorban a Margit-szigeti Palatinus strandon. Ő, mint a terméke mozgó reklámja, egyenletesen bronzbarna bőrével nem a napot, hanem a barnulni vágyókat vonzotta mágnesként. Az emberek tülekedtek a kis üvegcsékért. Sok évnek kellett eltelnie, és még több kárvallottnak kellett megégnie — olykor súlyos égési sérüléseket szenvedve —, amíg végre egészségügyi rendelkezés tiltotta meg a bergamottolaj kozmetikumba keverését vagy patikai árusítását. Persze ez nem állította meg az őrületet, sőt!

A hatvanas évek elején egy még eszementebb irányzat ütötte fel a fejét, amikor a „Venus” Kozmetikai Gyár piacra dobta a Creola „napnélküli barnítóolajat”. Az új csodaszer első hatása a sápadás volt, ugyanis 28 forintért kellette magát, amikor egy márkás dezodor alig 17 forintba került.

A cikk IDE kattintva olvasható tovább. 

Borítókép: Fortepan / Gábor Viktor